- Te mondtad. Kapsz két hetet, hogy megszerezd… a főnököt – vigyorodtam el gonoszan.
- Mi a kur… a főnököt?! Te normális vagy?! – fortyant föl hugim.
- Sosem állítottam, hogy az lennék. De most… mered állni a fogadást, vagy nem?
- Őőőő… mi is a tárgya?
- Ha nem jön össze, akkor esetleg véletlenül olyan dolgokba is kerül wasabi, amiről nem gondolnád, hogy van bennük… Szerinted milyen a wasabis csokis süti?
- Rendben! De ha én nyerek… beállsz egy kiadónak a csarnoka közepére egy szál fürdőruhában. - fülig érő, ördögi mosoly jelent meg az arcomon.
- Jól van... – egyeztem bele, mivel biztos voltam benne, hogy ez nem fog megtörténni. – És melyikéhez?
- Hát… amelyiket a legjobban utálod. Az pedig, ha jól sejtem az SM. – vigyorogtam még mindig.
Drága hugi, ha tudnád, mibe vágtad a fejszédet. Ez nem hogy túl nagy fa, ez egyenesen egy fúriafűz. Magamban már elterveztem, mibe fogok wasabit tenni… az utolsó ilyen dolog, ami eszembe jutott, nem más volt, mint a fogkrém.
A nap további részében többször elkapott a röhögőgörcs, mikor ránéztem Yamira, amit ő persze teljes sértődöttséggel fogadott. Nem tudom, min agyalhatott annyira, hogy nekiállt wasabit kenni a kenyerére, de mikor elkezdte, már akkor fuldokoltam a röhögéstől. Már alig vártam, hogy mehessünk a bárba, látni akartam Seok Yung reakcióját Yami közeledésére.
A délután öt óra nagyon lassan akart eljönni. Mivel nem igazán tudtunk magunkkal mit kezdeni a lakásban, elindultunk körülnézni a városban. Egy óra céltalan ténfergés után megálltunk a parkban, ahol egy ismerősnek tűnő srác napszemüvegben, baseballsapkában egy nano kutyát sétáltatott. A nano kutyákról tudni kell, hogy kifejezetten aranyosnak néznek ki, de valójában mindenre elszánt padlócirkáló sorozatgyilkosokról beszélünk, akik németjuhász méretű kutyagumi adagokat szoktak a parkokban hagyni, amit a drága gazdik nem mindig szeretnek összeszedni. Szóval minden okom megvan rá, hogy fel akarjam rúgni a nano kutyát. Yami egyszer csak elkapta a karom, mire én három métert ugorva kérdeztem tőle:
- Mi van?!
- Nézd! Az ott lehet, hogy Yesung, csak nem látjuk, mert baseballsapi és napszemüveg van rajta! – Yami mindezt olyan hanglejtéssel mondta, ahogy Kiss Ádám mutatta be Csenki beszédstílusát a Showder Klubban…
- Lehet – nyögtem oda neki a fejemet fogva.
- Nézzük meg!
- Nem fog hülyének nézni, ha letámadod, hogy ő vajon Yesung-e. Amúgy meg, mi a nyavalyát keresne ő itt?
- De, hát az is vagyok… Amúgy meg lehet, hogy a közelben lakik. Vagy… mit tudom én. Miért, mi mit keresünk Koreában?!
- Aranyat basszus… Haladni kéne már a Catbe – néztem telefonomra.
Átvágtunk a parkon, hogy minél hamarabb beérjünk, amikor feltűnt kicsit távolabb egy nem éppen viskónak mondható épület… kellett két perc, mire felfogtam, mi van a főbejárat fölé biggyesztve: SM Entertainment.
- Itt van az a szutyok, amit emlegettél – böktem oda Yaminak kis feszültséggel a hangomban.
- Te… Akkor az a srác lehetett Yesung, nee?
- Nem mindegy? Majd megkeressük, ha lesz Yesung-detektorunk. – Hugim kezét megfogva rángattam tovább, mire elértünk a bárhoz. Gonosz mosoly ült ki arcomra, mikor a pult mögött megláttam Seok Yungot. Elkezdtem pörgetni a fejemben a korábban már kitalált jeleneteket, amit Yami egy egyszerű mondattal romba döntött.
- Hali, Főnök! – köszönt neki lazán, egy mosoly kíséretében.
- Öhm… sziasztok… - Szegény Hyung… legalább annyira összezavarodott, mint én. Idegesen kezdtem el húzni hugimat a színpad felé, majd fojtott hangon számon kértem őt.
- Te mégis mi a rákot csinálsz?
- Csak azt, amit megbeszéltünk. Már meg van a stratégiám… - mosolygott diadalittasan.
- Tudod… az előbbi úgy hangzott, mintha egy régi haveroddal találkoztál volna. Komolyan nem tudod, hogy kell pasizni? – Mondatom végére már majdnem röhögtem.
- Lépésről-lépésre, Onee-san! Nem akarom megijeszteni… - próbált okítani, de a végére ő is elkezdett kuncogni.
- Ch, már megtetted – röhögtem egyre hangosabban.
Ezután lezártnak tekintettem a témát, úgyhogy felmásztam a színpadra magammal húzva Yamit is. Mint előző nap, most is csak kevesen voltak a bárban először, és csak hét óra körül kezdett el gyülekezni a jónép. Egy pillanatra kinéztem az ablakon, és majdnem elejtettem a mikrofont, amikor megláttam a tegnapi srácokat. Yami csak értetlenül nézett rám, aztán szemével megkereste, mitől paráztam így be. Szerencsére nem jöttek be, így nem is foglalkoztam velük tovább. Igaz, tegnap nem mutattam, hogy félnék… mert nem is féltem. De belegondoltam, hogy akárhol felbukkanhatnak, és ha nincs ott Hyung… nekünk akkor valószínűleg kampec. Végül sikerült visszarázódnom a jelenbe. Most nem szivatóztam Yamival, egy olyan számot kezdtünk el előadni, amit ő szívesen hallgat, így nem kellett folyton kényszerítenie magát, hogy még egy hangot kicsikarjon a gitárból. Distraught Overlord – Carry Dawn.
Később tartottunk egy tíz perces szünetet, amiben jeleztem hugimnak, hogy itt az ideje akcióba lépni. Eleinte húzta a száját, de amikor adott volt egy olyan lehetőség, hogy segíthetett valamiben Hyungnak, akkor azt fülig érő vigyorral tette.
Ilyen pillanat volt például, amikor Seok Yung éppen feltöltötte a bárszekrényt. Yami egy percet sem habozott, máris ott termett, pókerarcát mutatva. Hyung először nem fogadta el a segítséget, de aztán csak megenyhült és engedett Yaminak. Biztosan azt hiszi, hogy a húgom csak próbál jó pofizni. Pedig ha ismerné, tudná, hogy Kurayami ennél azért értelmesebb.
Közeledett a záróra, én pedig rájöttem, hogy itt ma már semmi érdekes nem fog történni. Valamit ki kellett találnom, hogy felpörgessem az eseményeket. Lassan kezdett megfogalmazódni bennem egy ötlet… egy nagyon gonosz ötlet.
Mikor az utolsó vendégek elkezdtek elszállingózni, mi is nekiláttunk összeszedni a motyónkat.
- Yami.
- Neh?
- Valamit elfelejtettem közölni veled, amikor fogadtunk. – Gonoszan elvigyorodtam.
- Nem te lennél… hasonlít az agyad egy rohadt narancsra – kezdett el röhögni hugi.
- Majd nem röhögöl mindjárt. Elfelejtettem mondani, hogy a fogadás rád eső része csak akkor tekinthető érvényesnek, ha le is fekszel Hyunggal…
- Hülye vagy?! Ha nem tűnt volna fel, nem vagyok pornós csaj. Ráadásul erről szó sem volt korábban.
- Mondom, hogy elfelejtettem, more. – Yami arca kezdett egyre vörösebb lenni. Természetesen a dühtől. Csak a biztonság kedvéért hátráltam tőle néhány métert. Hyung közben minket nézett… Gondolom a belőlünk előtörő furcsa hangok (hörgések meg egyebek) nem éppen megszokottak számára. Milyen jó is, ha az ember idegen országban van… titkos nyelvként használhatod az anyanyelved.
- Yaminak mi baja van?
- Kicsit kimelegedett – vigyorogtam hugimra. Ilyenkor szokta ő azt mondani, hogy ne legyek már ennyire Heechul.
- Nénikéd – hallottam halk morgását a fent említettnek a hátam mögül.
- Megengeditek, hogy hazavigyelek titeket? A tegnapi négy megint itt van.
- Képesek voltak eddig várni ránk? – Yami ezzel hangot adott az én hitetlenkedésemnek is. Közben persze már az ökleit ropogtatta. Drága, ez egyáltalán nem nőies – szuggeráltam őt a tekintetemmel.
- Jobb, ha megyünk. Nem kérek még egy taslit az asztaltól – indultam el morogva az ajtó felé. Seok Yung persze megelőzött – egyrészt, hogy mutassa az utat a kocsijáig, másrészt, hogy ha kötekedni óhajtanak a kőbunkók, akkor vele találkozzanak először. Végül az a négy visszavonulót fújt, mi pedig bedobtuk magunkat Hyung kocsijába. Pontosabban én dobtam magam, Yami meg minden életkedv nélkül mászott be az anyósülésre – hátul ugyanis minden tömve volt cuccokkal, csak én fértem be.
Valószínűleg hugi is rájött már, hogy nem lesz olyan könnyű dolga.

Nem értem, hogyan történhetett, de Yami rávett, hogy nézzünk meg egy horrorfilmet, miután hazaértünk. Különleges képessége lehet neki, mivel sikerült egy olyat találnia, ami tényleg ijesztő volt – konkrétan nem mertem utána egyedül menni sehova, ő meg rajtam röhögött egész este. Ez volt a bosszúja a maiért. Természetesen elaludni sem mertem, végül talán hajnali három körül nyomott el az álom – Yamit szorongatva.
Reggel nem épp kipihenten keltem. Ráadásul, amíg aludtam idiótábbnál idiótább álmok kergettek az őrületbe. Az egyikben volt egy sorozatgyilkos krokodil, ami mindig hagyott egy jelet a soron következő áldozatának. És éppen én voltam a soron következő. Találtam egy cipőt a lépcsőházunkban, és nem tudom miért, de megtartottam. Aztán néhány nap múlva felcsöngettek hozzánk, hogy menjek le – lementem. Ott volt egy ajándékszatyorban a cipő párja, és mire összeraktam a képet a fejemben, már a kroki kergetett a házunk körül.
Milyen sportos ember vagyok… már álmomban is a maratonit futom…
Hirtelen ötlettől vezérelve felöltöztem melegítőbe, és lementem a parkba futni. Hugi még mindig aludt, de ahogy őt ismerem, reggel nem tudtam volna magammal rángatni úgysem, ezért egyedül róttam a köröket.  Már a harmadiknál tartottam, amikor feltűnt öt kicsi lány az egyik bokor mögött. Közelebb mentem hozzájuk, mert kíváncsi voltam, mit kell ennyire bámulni.
Meglepetésemre a tegnapi baseballsapkás, napszemüveges srác ült egy közeli padon… és a nano kutyát nézte, ahogy a fűben játszik.
- Öhm… bocsi, hogy megzavarlak titeket, de… miért innen kukkoljátok a srácot? – hirtelen öt, villámokat szóró sötét tekintet villant felém, mire én hátráltam néhány lépést.
- Te nem ismered Oppat?!
- Neki van a legszebb hangja az egész világon! – Okke, a srác énekes.
- Csajok… ha mind egyszerre mennénk oda hozzá, lehet, hogy megpróbálna lerázni. Viszont ő egyedül van – bökött felém – ráadásul külföldi. Előle biztos nem menekülne el – villant egy kissé démoni mosoly az arcán.
- Őőő… Miből gondoltátok, hogy én ezt meg is teszem?
- Unniiiiiii – most öt iszonyúan gusztustalanul cukin könyörgő szempárral találtam szemben magam.
- Oké, megcsinálom, csak ezt az arckifejezést függesszétek fel. – Még a hajam is égnek áll ilyen pofik láttán. Gyorsan a kezembe nyomtak néhány füzetből kitépett papírt… amin kérdések tömkelege sorakozott. Ch, komolyan azt várjátok, hogy mindre válaszoljon? Végül megelégelték, hogy csak úgy állok ott, és kilöktek a bokor mögül. Szegény srác majdnem szívrohamot kapott tőlem.
- Öhm… bocsánat… nem akartalak megijeszteni. – Meglepetésemre ismerősnek tűnt a hangja.
- Semmi baj, csupán nem gondoltam, hogy ilyen korán más is van a parkban. Már furcsálltam is, hogy úgy eltűntél futás közben – nevetett fel csilingelő hangon. Ismerős a nevetése.
- Igazából… körülbelül húsz perce öt iskolás lány áll itt a bokor mögött, és téged bámul – súgtam neki oda, miközben a bokor felé böktem, ahonnan kiestem. – És… én azért estem keresztül ezen a kórón, hogy autogramot kérjek tőled… nekik – vakartam meg tarkómat zavartan. Azért ez így elég abszurd, nee?
- Ők hogy-hogy nem jöttek ide?
- Nem akarták, hogy megijedj tőlük – nevettem el magam. – Viszont ezeket nyomták a kezembe… akár interjúnak is tekintheted – nyújtottam felé zavartan vigyorogva a lapokat.
Arra számítottam, hogy gyorsan átfutja őket, és minden kérdésre odafirkant valamit, ehelyett nyugodtan végigolvasta mindet, és normálisan válaszolt is rájuk. Ez eltartott egy ideig, ezért ő megkért, hogy üljek mellé. Gondolva a bokor mögötti lányok esetleges bosszújára, úgy ültem le, hogy a srácot ne takarjam ki előlük. Ő még mindig halványan mosolyogva töltötte ki a „kérdőíveket”, amikor nano kutya odajött hozzám. És csak nézett azokkal a hatalmas, kidülledő guppiszemeivel. Én persze nem bírtam türtőztetni magam, muszáj volt megsimogatnom… meg megdögönyöznöm. Mikor észbe kaptam zavartan néztem fel a srácra.
- Öhm… bocsi…
- Még meg sem kérdeztem, hogy hívnak…
- Bocsánat – hajoltam meg előtte -, én meg elfelejtettem bemutatkozni – vigyorogtam zavartan. – Yoru vagyok… pontosabban mindenki így hív – nyújtottam felé kezet, aztán rájöttem, hogy ez errefelé nem szokás, így már vissza is húztam volna, amikor Napszemcsis Srác viszonozta a gesztust. Aztán elővett egy kis cetlit a zsebéből, és ráírt valamit. A szemeim nyolcszorosra nyíltak, amikor megláttam rajta a nevét: Yesung. Nem is kértem tőle, erre adott egy autogramot… Aztán eszembe jutott Yami.
- Ne haragudj, de a húgom sokkal nagyobb rajongód, mint én… odaírnád az ő nevét is?
- Persze, hogy hívják?
- Kurayami – nyögtem ki nagy nehezen. Hirtelen majdnem elfelejtettem, hogyan hívják a húgomat – gondolatban fejbe is csaptam érte magam.
- Tudod, te egy olyanfajta rajongó vagy, akivel eddig még nem találkoztam – nevetett Yesung.
- Sajnálom, nem ismertelek fel – szabadkoztam teljes zavarban.
- Semmi gond – mosolygott még mindig -, elvégre azért vagyok álcázva – mutatott a kiegészítőire.
- Szerintem így feltűnőbbek vagytok… - mondtam, mire elkezdtünk nevetni mindketten. Aztán meghallottam a lányok morgolódását a hátam mögött… Baj lesz ebből…
- Ne haragudj, de oda kell ezeket adnom a lányoknak – lobogtattam meg a kezemben levő lapokat.
- Nem gond, nekem is mennem kell próbálni. Örülök, hogy találkoztunk – villantott egy ezer wattos mosolyt.
- Részemről a szerencse – hajoltam meg vigyorogva. Még néztem egy ideig, ahogy elmegy… aztán éktelen visítás zökkentett ki békés lelkiállapotomból… meg egy a hátamba csapódott lánytömeg.
- Arról nem volt szó, hogy itt flörtölgetsz is vele!
- Fékezd magad, jó? – épp csak kicsit emeltem fel a hangom, de ez elég volt ahhoz, hogy a csaj észrevegye, hol is van. – Megtettem, amit kértetek, legyetek szívesek nem nekem ugrani azért, mert szóba mertem elegyedni valakivel. – Odaadtam nekik a lapokat, majd otthagytam őket.
Ha Yami meglátja az autogramot Yesungtól… Nos, két reakcióra kell számítanom egyszerre. Először is, nekem támad, mert ő nem volt ott, másodszor a nyakamba ugrik, amiért van egy ilyenünk is… vagy fordítva.
Gondolataimból gyomrom korgása zökkentett ki, úgyhogy első utam a konyhába vezetett. Yamit még nem ébresztettem fel, olyankor mindig nyűgösebb… nagyobbat kapnék, amiért nem vittem magammal Yesungozni… de hát, nem tudhattam, hogy ő is ott lesz.