Kurayami POV

Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy a Super Junior eddigi legjobb koncertjén vehettünk részt. A srácok mindent bele adtak, az effektek időzítése pontos volt. Arról nem is beszélve, hogy a Bonamana című szám közben Yesung elfikkant, mire ShinDong elindult, hogy a segítsen neki, de addigra két ballábas barátunk összeszedte magát. Hát én abban a pillanatban annyira megsajnáltam szegényt, hogy már azon gondolkoztam, felmegyek és lehozom a színpadról, mert nem akarom látni ahogy sántítva táncol. Ez az érzés csak egy röpke pillanatig tartott, ugyanis még máig is elkap a röhögőgörcs, ha felidézem azt az esést.
Így magamban nevetgélve mentem be a nappaliba, ahol Yoru már a szétnyitott kanapén aludt. Annyira elfáradt, hogy még arra sem volt képes, hogy megágyazzon. Én sem vesződtem vele, csak ledőltem a bútor másik felére és szétterültem. Végig gondoltam a mai napot, hogy itt vagyok Koreában, eljutottam egy SuJu koncertre és...és... elfelejtettük megenni a szülinapi tortát. Nővéremre néztem, de békés arcán furcsa módon egy könnycsepp szántott végig. Hogy ez most öröm, vagy szomorúság által volt, nem tudtam. Ezen törtem a fejem, mielőtt elaludtam.

Másnap reggel egy hatalmas csattanásra ébredtem. Éppen fordultam meg, hogy megnézzem, mi zajlik a hátam mögött, csakhogy az ágynak is van vége. Mivel a levegő nem tartotta meg a súlyom - hülye gravitáció -, fejjel tompítottam az esést. Így már Youruval kettesben alkottunk csendéletet a padlón, mire Kaorin kócosan mászott elő a szobájából.

- Mi történt? - tágultak nagyra a szemei.

- Csak láttam egy ízeltlábút, és arra gondoltam ki kellene irtanunk.

- Mi van?! - kérdeztem értetlenkedve. Lassan feltápászkodtunk, és akkor láttam meg nővérem lábára tekeredve a tegnap elhajított pulóverem. - Óóó... - esett le a dolog. Összeszedtük a széthajigált cuccokat - a további baleseteket elkerülve - majd kimentünk a konyhába kajolni. Kaorin hirtelen felkapta a fejét szendvicskészítés közben.

- Jut eszembe… beszéltem egy barátommal, aki egy közeli bár tulajdonosa. Azt mondta, ha megfeleltek az elvárásainak, felvesz titeket, mint állandó fellépők.

- Még ezt is képes voltál elintézni? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Miért van olyan érzésem, hogy te valami nagyot szeretnél azért cserébe, hogy nálad csövezhetünk? – villant gyanakvás Yoru szemében.

- Tudtam, hogy rájössz… - csapott homlokára drámaian Kaorin, én meg csak kapkodtam a fejem kettejük között.

- Nekem is eláruljátok, hogy miről van szó? – Kaorin befejezve a színjátszó szakkört, könyörgő kiskutya szemekkel fordult Yoru felé.

- Szereznetek kell nekem v.i.p. jegyeket egy Big Bang koncertre! – Nővérem a mondat hallatán kiköpte a narancslevet, ami így ellepte az egész asztalt.

- Kaorin, őszintén. Mennyi ideig agyaltál ezen a fizikai képtelenségen?! Hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen jegyet akárhonnan is szerezzek?

- Zenéltek, nee? – Yoru arca hirtelen elsápadt, ahogy Kao pimaszan csillogó szemeibe nézett. Csak akkor jöttem rá, hogy a dühtől, mikor lenéztem ökölbe szorított kezeire.

- Húzzunk lefelé a barátodhoz. Ahhoz, hogy azt a jegyet megszerezzük, pénz kell. Nekünk pedig jelen pillanatban nincs olyanunk.

Yorut soha nem láttam még így alulmaradni. Úgy tűnik, Kaorin igazi ellenfél számára, ami a képtelen ötleteket illeti.

Alig tettünk meg néhányszáz métert – körülbelül három háztömbnyire -, Kaorin megállt egy barátságosnak tűnő bár előtt, ami a BalckCat nevet viselte. Két részre volt osztva: állt egy nyitott „előtérből”, ahová az ablakokon keresztül teljesen be lehetett látni, és egy kissé diszkrétebb térből, ahol külön bokszok voltak. Az egész helyet a bársonnyal bevont székek, a narancsszínű falak és a fa díszítőelemek tették barátságossá. A bárpult mögött volt egy kisebb helység, ami irodaként szolgált. Kaorin gondolkodás nélkül arrafelé vette az irányt, mi pedig Yoruval engedelmesen követtük. Meglepődve vettem észre, hogy az iroda egy kisebb lakótérként is szolgált. Egy függönnyel volt leválasztva tőle egy kisebb konyha, azon túl pedig egy nappali volt berendezve. Onnan nyílt még egy ajtó, ami mögött talán mosdó lehetett. Bámészkodásomból a tulajdonos hangja zökkentett ki.

- Ők lennének azok a zenélő angyalok, akikről meséltél? – hangjában mintha hitetlenkedést fedeztem volna fel. Ráadásul elég ijesztően méregetett, így öntudatlanul is megfogtam Yoru kezét. - Honnan jöttetek? – Ch, még csak be sem mutatkozik, meg sem kérdezi, kik vagyunk. Na szép.

- Magyarországról… - láthatóan nővéremet is eléggé összezavarta a viselkedése – de talán többet mond, ha azt mondom, Európából. – A tulaj tekintete hirtelen még mindig egymásét szorongató kezeinkre tévedt.

- Ti együtt vagytok? – Heeee?

- Hogy együtt? Testvérként tekintünk egymásra.

- Hm. Szóval testvéri románc… - „Mi van?” – szinte láttam a kérdést kiülni Yoru arcára. Én viszont cseppet felkaptam a vizet.

- Ne haragudjon, de nem is ismer minket, minek talál ki olyan dolgokat, amik nem igazak?! Egyébként is rokonok vagyunk, nem néznénk soha egymásra „úgy”.

- Kissé lobbanékony vagy. Ugye nem használtok semmilyen illegális szert? -  Hogy mi a jó… van?! Oké, ez a fazon száz, hogy nem komplett. Erős kényszert érzek, hogy megfejeljem.

- Nem, nem drogozunk, nem vagyunk alkoholisták, nincs eltitkolt gyerekünk, sem priuszunk. És nem vagyunk a maffia tagjai sem! – az utolsó szavakat már szinte üvöltöttem, mire meglepetésemre Tulaj hyung szinte már elismerően elmosolyodott.

- Fel vagytok véve. – Hogy mi van? Itt szivatózik, utána meg közli, hogy felvesz? Hova kerültünk?

- Elnézést… de nem is kíváncsi arra, hogy egyáltalán tudunk-e zenélni? – Yoru kérdésére csak még szélesebb lett a mosolya.

- Minek? Hiszen ha nem tudtok, azzal úgyis csak magatokat égetitek be. – Igaz. – Ha benne vagytok, Park Seok Yung szívesen lát titeket holnap este, mint az alkalmazottai. Annyi a dolgotok, hogy zenéltek. – Meglepődtem. Méghozzá annyira, hogy észre sem vettem, amint kimondtam a következő mondatot:

- Itt leszünk.

Az első sokkból magunkhoz térve Yoru azonnal nekem támadott. Nem tudta felfogni, hogy egyezhettem bele ebbe az egészbe. „Ez a fazon nem komplett, komolyan neki akarsz dolgozni?!” vagy „Az egy dolog, hogy frászt kaptál tőle, de ilyen esetben én tiltakoznék, bármilyen sokkos állapotban legyek is…” – ezekre nekem csupán egyetlen válaszom volt (kell a pénz), ami után tíz percre nyugton maradt, aztán kezdte elölről a főnök szidását.

Egy órával később eléggé lecsillapodtak a kedélyek ahhoz, hogy visszatérhessünk a tegnap nem elfogyasztott születésnapi tortára. Kaorin hetekig rohangált a cukrászdák között, mire talált egy olyat, ahol normálisan fel tudták kenni a tortára a Super Juniort. Mikor Yoru kibontotta a csomagolásból, éppen csak megúszta; hogy ne a földön végezze, miután nővérem sikítva ugrott a nyakunkba.

Hárman kevésnek bizonyultunk ekkora tortára, a piamennyiség pedig jelentősen megfogyatkozott, így történhetett, hogy hamarosan egy tortacsata közepén találtuk magunkat. Az egész nem az én hibám. De tényleg. Csak hát… Yoru arcára annyira rákívánkozott a sütemény, szinte már hallottam, ahogy kérlel engem. Így nem sokáig haboztam, egy jól irányzott mozdulattal belekentem nővérem képébe egy tejszínhabbal jól megspékelt szeletet. Ő persze elég bosszúálló egyén, így nekem is jutott bőven. Mikor Kaorin megpróbált megállítani minket, közös erővel támadtuk meg, onnantól kezdve az események megállíthatatlanok voltak.

A tortacsata elcsitult, sorban elindultunk zuhanyozni, majd nagyon gyorsan eljött az ideje annak, hogy Kaorinnak indulnia kellett a reptérre. Ketten maradtunk a lakásban. Most furcsán csendes volt minden. Ez a hangulat nővéremre is rászállt – kiült az erkélyre, és elmerült a gondolataiban. Fogadni mernék, hogy a főnökünkön jár az esze. Szerintem tetszik neki. Seok Yung körülbelül harminc éves lehet, és attól függetlenül, hogy szerintem nincs ki mind a négy kereke, állati helyes. Ráadásul valószínűleg edz is, legalábbis a felsője alatt egész kidolgozottnak tűnt a teste…

Mivel Yoru, ha a gondolataiba merül, jobban szeret inkább egyedül maradni; visszatértem a konyhába, és nekiálltam eltűntetni a csatateret. Néha elgondolkozok, hogy ennyi eszement ötlettel hogy bírtak elviselni minket otthon.

Az este eseménytelenül telt: tévét néztünk, beszélgettünk, röhögtünk – szóval, csináltuk, amit általában szoktunk. Aztán felmerült bennem a kérdés, hogy pontosan mennyi kaja is van itthon… úgyhogy még lefekvés előtt felmértem a terepet, és rá kellett jöjjek, muszáj lesz elmennünk vásárolni. Mikor visszatértem a szobába Yoru már félig aludt, lekapcsoltam a tévét, és bedőltem én is az ágyba.