Yoru POV

Az első tavaszi napsugarak megcsillantak egy európai kisváros szélén álló ház ablakán. Énekesmadarak hangja töltötte meg élettel a környéket. Az idilli hangulatot csak egyetlen dolog törte meg… na jó, kettő. Az első, hogy hajnali öt óra volt. A második pedig, hogy két óra múlva mehettem dolgozni. A koránkelés nem probléma, ha az ember nem egy fodrászszalonban dolgozik, ahol egész nap állnia kell; és nem árt, ha nem állítja bele az ollót a vendégeibe. Az emberek általában nem tudják milyen fodrásznak lenni. Ők csak annyit látnak, hogy amikor bemennek rendezetlen hajjal az üzletbe, utána kész frizurával jönnek ki. Eszükbe sem jut, hogy ha véletlen késnek, vagy mégsem tudnak menni és esetleg nem szólnak, azzal igencsak kellemetlen fejtörést tudnak okozni. Ettől függetlenül szeretem a munkám. Unalmasnak egyáltalán nem lehet mondani, és még ha fárasztó is; tudom, hogy a péntek estéim minden fájó porcikámért kárpótolnak. Kurayami és én ugyanis péntekenként szívesen zenélünk az utcán, és néha még meg is állnak az emberek csak úgy hallgatni minket. Eredetileg csak a saját szórakozásunkra csináltuk, de azóta már kisebb rajongótáborunk is lett néhány haverunk képében. Kurayami egyébként a másod-unokatestvérem, egyben fogadott hugim és egy tizennyolc éves belevaló nőci… Mondom ezt én úgy, mintha én legalább nyolcvan éves lennék huszonkettő helyett… Pláne hogy néhány dologban Yami az érettebb kettőnk közül.

Legutóbb pénteken a haverok közül nem jellemző módon szinte mindenki összegyűlt minket hallgatni… Hamar át is csapott piálásba az egész, én és Yami is ittunk egy keveset; valahogy így eshetett meg, hogy rá tudtak venni a többiek néhány saját számunk eljátszására is. Éjfél körül vonszoltuk magunkat hazafelé, amikor megszólalt a telefonom.

- Hai? – meglepetésemre egy régi ismerős szólt bele a telefonba.

- Kaorin vagyok, remélem nem zavarlak… Volna néhány jó hírem – éreztem a hangján, hogy vigyorgott, mikor ezt mondta.

- Okke, és mi lenne az?

- Ugye nem felejtetted el, mit beszéltünk meg Japánnal kapcsolatban? Még két hét és indulok, úgyhogy arra az egy évre; amíg vissza nem jövök, rátok bíznám a koreai lakásom. Csak a ház maradjon egyben, ha lehet. – minden egyes szavánál egyre szélesebb vigyor kúszott az arcomra, amit Kurayami nem igazán tudott mire vélni. Már a lehetséges menekülési útvonalakat kereste activity játékom elől, amivel próbáltam felvázolni a helyzetet. – Itt vagy még

- Pe… persze! Csak… - próbáltam valami értelmes választ kinyögni, mialatt húgom odasomfordált hallgatózni.

- Csak…? Vagy már nem áll szándékotokban Koreába jönni? – kérdezősködött ijedten.

- Dehogynem! – kiáltottuk egyszerre a telefonba. – Csak nem gondoltuk, hogy ezt pont ma, éjfélkor fogod bejelenteni.

- Éjfél? Te jó ég! Ne haragudjatok, elfelejtettem az időeltolódást

- Segáz – mondtam nevetve – de ha nem baj, most leteszem a telefont, sok lesz a számlád.

- Banyek, tényleg! Akkor oyasumi, a többit még megbeszéljük. Jó lenne, ha két hét múlva szerdán már kint lennétek Koreában. Értetek megyek a reptérre. Bye.

- Ja-ne.

***

A megbeszélt időpontban megérkeztünk Koreába. Nos, az útról csak annyit, hogy majdnem elintéztem Yaminak, hogy soha többé ne tudjon gitárt venni a kezébe. Egyszer ültem már repülőn, de csak egy órát, és akkor valahogy nem kezdtem el imádkozni a Nagyfőnökhöz.

A reptéren Kaorin – számítva a tömegre – egy táblával várt minket, amire szép nagy betűkkel felírta a nevünket, így nem tudtunk eltévedni.

- Lányok, jó hogy itt vagytok – köszöntött minket mosolyogva, majd meg is ölelt minket. – Te vagy Kurayami, nee? – Yami vigyorogva fogadta el a felé nyújtott kezet. Bár, ha jobban belegondolok, már a repülőn is végig ilyen fejet vágott… Talán sokkot kapott, és ráfagyott az arcára a vigyor… (Meg fog ölni, ha ezt elolvassa, lol).

- Azt mondtad, pénteken indulsz. Ez jelentheti azt, hogy van valami terved a maradék időre, míg itt vagy?

- Utálom, hogy ilyen jól ismersz – vett fel egy sokat sejtető arckifejezést. – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a Super Junior koncertre…

- A mire?! Szó nem volt róla, hogy lesz koncert mostanában…

- Erről csak azok nem tudnak, akik nem járnak twitterre – bökött oldalba Kurayami röhögve.

- Te tudtad… - nyögtem ki nehezen, mivel kezdett összeállni a fejemben a kép.

- Elintéztem, hogy az otthoniak lehetőleg ne nagyon irkálják ki az oldalaikra a SuJu koncertet, és ez elég is volt, mivel te még hírből sem ismered a twittert. Gondolom azt is elfelejtetted, hogy holnap van a születésnapod – somolygott Kaorin.

- Azt hiszem, életem legjobb születésnapja elé nézek… - a döbbent kifejezést pedig a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudtam levakarni az arcomról.

Kao lakásához egy óra alatt értünk oda. Egy park közelébe épült, meglehetősen csendes környékre. A lakás a negyedik emeleten volt, ahová én nagy lendülettel indultam el a lépcsőn megszokásból, mire a lányok nevetve hívták fel a figyelmem a szemben elhelyezett liftre. Jól van Yoru, megint bamba voltál – veregettem meg gondolatban a vállam. Mondjuk, nálam ez már megszokott tény, hiszen mikor felújították a lépcsőházunkat, képes voltam a harmadik emeleten megállni, és csodálkoztam, hogy nem a mi nevünk szerepel az ajtón. Ráadásul felhívtam apámat, hogy most akkor mi van, mire ő röhögve közölte velem, hogy ugyan menjek már még egy emeletet fölfelé. Szóval ez lennék én. Visszatérve nem túl értelmes gondolataimból: Kaorin lakása nem éppen mondható nagynak – jó, Koreában ez tényleg nem meglepő -, de nekem és Yaminak bőven elég lesz erre az egy évre. Merész húzás volt ez tőlünk. Yami halasztott egy évet a fősulin, én meg bezártam a fodrászatot… Mondjuk megtehettem, hiszen nem az volt az egyetlen jövedelmem.

A lakásra visszatérve: hagyományos koreai stílusban volt berendezve, egy nappaliból, egy kisszobából, egy fürdőből és konyhából állt. A nappaliban volt egy kihúzható heverő, amin kényelmesen elfért három ember, így Yamival szinte telepatikusan megbeszéltük, hogy ott fogunk aludni. Választásomnak elsősorban az erkély volt a fő oka – szeretek kitárt erkélyajtónál aludni.

Bőven megéheztünk a hosszú út után, így mikor mindenünket lecuccoltuk nekiálltunk vacsorát készíteni. Pontosabban Kao csinálta, mi meg néztük. Na nem azért, mert mi nem tudtuk volna megcsinálni, csupán olyan fáradtak voltunk, hogy én speciel ülni alig bírtam a széken… Yami meg próbálta a kezével nyitva tartani a szemét.

Miután teletömtük magunkat ramennel, egy gyors zuhany után krumpliszsákként dőltünk az ágyba. Másnap délután fél egy körül kezdett el minket keltegetni Kaorin. Még körbe akart minket vezetni a környéken, hogy nagyjából tudjuk, mit hol találunk. Körülbelül hatra értünk haza, onnantól pedig a koncertre való készülődéssel foglaltuk el magunk. Mint számomra utóbb kiderült, Kaorinnak sikerült az első sorba szereznie jegyeket, mire megállíthatatlanul felpörögtem. Úgy tűnt, az álmaim sorra válnak valóra...

A koncert fergeteges volt, a fiúk hozták a legjobb formájukat. Rohangáltak a színpadon, Yesung drága egyszer seggreült ami után a többiek a következő számot fülig érő szájjal adták elő. Aztán elkezdtek az első sorban állók előtt mászkálni, kis szíveket mutogattak a kezükkel, néhány emberkéhez odamentek, lepacsiztak velük… Aztán hirtelen a szívroham kezdett kerülgetni. Leeteuk-ssi közvetlen előttünk állt meg, a mellettünk álló rajongók elkezdtek visítani, én meg csak döbbenten álltam ott. Aztán kedvencem kinyújtotta a kezét és lepacsizott a mellettem állókkal. Kurayami oldalba könyökölt, nem éppen gyengén; mire észbe kaptam, és kinyújtottam a kezem Leeteuk felé. Alig tudtam elhinni, hogy az ő kezét fogom, és akaratlanul is végigsimítottam rajta. Ő egy másodpercre mintha döbbenten nézett volna, én pedig elpirulva hajtottam le a fejem egy mosoly kíséretében.

A koncert után egy másik világban éreztem magam. Talán ostobaság, talán ha más is tudná Kurayamin kívül, csak nevetne rajta… de már egy ideje nem tudok úgy nézni Park Jung Soo-ra, mint egy idolra. És képtelen vagyok magam a rajongójának tekinteni. Szeretem őt, ebben biztos vagyok. Honnan tudom, hogy ez nem rajongás? Voltam már szerelmes, azt az érzést nem lehet összetéveszteni a rajongással… ráadásul akkor már rég nem kínozna. Emlékszem, négy évvel ezelőtt még örültem, mikor Teukival álmodtam, mostanra azonban lassan az őrületbe kergetnek ezek az álmok. Ha látom egy műsorban, folyton azt veszem észre, hogy megállíthatatlanul vigyorgok… ha valaki a kapcsolatáról beszél, és kikéri a véleményem valamiben, akaratlanul is úgy képzelem el magam az adott helyzetben, hogy Ő a másik fél. Ha nem lennék szerelmes éppen belé, már rég boldog lehetnék valakivel… de így, hogy tudom, hozzá senki nem érhet fel a szívemben… nem is érdekel senki más. 

Az, hogy ott állt előttem teljes életnagyságban… Csak ez bizonyította nekem, hogy létező személy. Olyan, aki soha nem lehet az enyém, mert ő mindenkié… Talán van valaki, akit szeret, csak az ELF-ek még nem tudnak róla. Talán jobb is lenne ez így. Ha boldog, nincs jogod ahhoz, hogy mást kívánj neki, nem igaz? Csak akkor szeretsz valakit, ha képes vagy a háttérben maradni, és a saját boldogságod félretenni. Ha örülsz annak, hogy Ő boldog, még ha te a kínok kínját éled is át.

Lassan elhalványodtak a gondolataim, elnyomott az álom. Még utoljára éreztem, amint egy könnycsepp gördült le arcomon.