Meg volt Yoruval az első munkanapunk. Természetesen nem is mi lettünk volna, ha nem díboljuk szét az egész bárt. Amikor lejárt a munkaidőnk és raktam el a gitáromat, hallottam, amint nővérem az egyik vendéggel beszélget. Elég feszültnek tűnt a hangulat, így arra fordultam, nehogy lemaradjak valamiről. Csak annyit láttam, hogy a srác egyensúlya meginog, mihelyst Yoru ellöki magától, ezzel megszakítva a csókot. Nem is kellett több, hangosan oda trappoltam és beleordítottam a gyerek arcába.

- Mi a fenét képzelsz magadról?! – a mondatot be sem fejezve lendítettem meg felé az öklöm.

Támadásom, ugyan sikeres volt, azonban a négyfős csoport egy másik tagja megragadta hátulról a ruhám és hátra rántott. Seggre estem és úgy csúsztam végig legalább két métert. Az a barom úgy gondolta ezzel le is tudott, csak hogy még erőm teljében voltam. Felguggoltam és jobb lábammal belerúgtam a térdhajlatába, mire ő összeesett. Nem is vártam tovább, gyorsan rátérdeltem bal lábammal bal karjára, jobb lábammal pedig a hátára. Szabad kezét hátra csavartam és úgy tartottam, ezzel fájdalmat okozva neki. Mivel így mozdulni sem volt képes, volt időm, felpillantani, hogy él-e még a nővérem. Tőle pár méterre állt egy – általam – betört orrú srác, aki – gondolom Yoru jóvoltából – az ágyékát fogva esett össze. Éppen, hogy felmértem a helyzetet, egy másik tag támadt rá Yorura. Többet nem láttam, mert engem újra ruhámnál fogva kezdtek el rángatni. Ha ezt túlélem, de a ruhámon egy szakadás is lesz, én megkeresem ezeket a seggfejeket és megölöm őket. Dühtől vöröslő fejjel fordultam meg és térdeltem meg az udvariatlan vendégünk ágyékát.

- Barom arcú!

Fordítottam neki hátat, hogy megnézzem, mi újság a nővéremmel. Rosszul tettem. A szerencsétlenjének még volt annyi ereje, hogy megragadta a lábam, így én szépen pofára estem. Ekkor sietett Seok Yung az én segítségemre is.
Miután kidobta a srácokat, betessékelt minket az irodájába és ellátta a sebeinket. Yoru és a főnök között valami nem stimmelt. Csak úgy szikrázott közöttük a levegő, de nem igazán értettem miért. Azokban a nézésekben volt minden féle érzelem - amikhez én nem igazán értek -, így egyre kellemetlenebbül éreztem magam.

- Merre találom a mosdót? - kérdeztem óvatosan Seok Yungot. Nem is figyeltem merre mutat, gyorsan felpattantam és elindultam egy nekem tetsző irányba. Zsákutca. Idétlenül mosolyogva fordultam meg és indultam el az ellenkező irányba. - Nyugi van! Nyugi van! Nincs semmi gáz! Onee-san bizton nem csinál semmi hülyeséget! Vagy még is? A francba, lehet nem kellene őket egyedül hagynom! - felugrottam a kád széléről és kitrappoltam. Mihelyst közelebb értem a nappalinak nevezett részleg felé lassabbra vettem a tempót.

- Akkor a húgod nem tudja?

- Nem. Ez száz százalék. - hallottam Yoru válaszát. Természetesen egyből a legrosszabb dolgok jutottak az eszembe.

- Mit nem tudok?

Kérdésemre nem kaptam semmilyen ijesztő választ, szóval tovább nem is igazán figyeltem. Csak arra kaptam fel a fejem, amikor Seok Yung közölte velünk, hogy számít továbbra is a jelenlétünkre. Legalább egy jó dolog a mai napon. Immár fülig érő mosollyal indultunk el hazafelé.

- Azt a rohadt! – pattantam fel az ágyból kora reggel. Ekkora baromságot is csak én tudok álmodni. Onee-san és… és a főnök… EGYÜTT?! Na ne! Ránéztem az órára, tématerelés gyanánt. – Már fél dél van?! Mármint… na. – kimásztam az ágyból és kivánszorogtam a konyhába, ahol drága nővérem sertepertélt. Eléggé el lehetett bambulva, ugyanis amint közelebb léptem hozzá láttam amint a gabonapehelyre paradicsomlevet önt. Ezt az után tűnt fel neki, mikor a tál háromnegyedét valami piros genyó tette ki.
- Őőő… - szépen komótosan eltolta magától a tálat és egy másikat vett elő. Amíg ő szerencsétlenkedett én is nekiálltam reggelit – azaz ebédet – készíteni. Kerestem két szelet kenyeret, majd elkezdtem kenőkés után kutatni. Amint került egy a kezembe, eszembe jutott a ruhám, amin a tegnapi incidens miatt egy szép nagy lyuk éktelenkedett. Legszívesebben felnyársalnám azokat a gyökereket, amiért kiszakították a felsőm. Fejemben újra lejátszódott a tegnapi bunyó és… az a furcsa dolog. Vajon mit susmotolhattak azok ketten az irodában, amíg távol voltam? Talán…

- Egyelőre titokban kell tartanunk a szerelmünket.

- Tudom. De én már nem tudok várni! A szerelem nem bűn! – nézett Yoru mélyen a főnök szemeibe.

- Akkor a ,,húgod” nem tudja?

- Nem. Ez száz százalék. – és heves csókcsatába kezdtek.

- Mit nem tudok? – léptem be a jelenetbe, amikor… várjunk! Ők nem is smártak! Akkor talán… - jött volna a következő gondolatom, mikor éreztem, hogy valami veszettül csípi a nyelőcsövem.

- Gyááááá! Ez wasabiii!!! – kezdtem el kalimpálni, majd felugrottam az asztaltól, és a mosogató felé vettem az irányt. Ittam pár kortyot, csakhogy csapból elég nehéz úgy inni, hogy ne folyjék szanaszét a víz, ezért hát jutott egy kis csípős víz a felszakadt számra is. – Baszd meg Yoru! Ez fáj!!! – már a könnyeim is kicsordultak, de nővérem csak a földön fetrengett a röhögéstől.

- Miért én basszam meg? Ha nem kezdtél volna el verekedni, akkor nem lenne semmi bajod! Nem az én hibám…

- Deh! Deh! Én csak segíteni akartam! – mentegetőztem, mikor már végre tudtam rendesen beszélni.

- És ki kért meg rá? – húzta fel egyik szemöldökét.

- Az lényegtelen. Minek kezdtél ki egyáltalán azokkal a vadbarmokkal?

- Hé, én legalább tudok pasizni!

- Chh. Ezt úgy mondod, mintha én nem tudnék! – fontam keresztbe a karjaimat.

- Ha tudnál, már felszedtél volna valakit…

- Bárhol, bármikor képes vagyok rá! – öltöttem rá gyerekesen a nyelvem.

- Bárkit? – nézett gyanakvóan.

- Bárkit! – komorult el az arcom.

- Te mondtad. Kapsz két hetet, hogy megszerezd…